A kitalálásból az lett, hogy végül is miért ne, nyitott vagyok mindenre leszámítva a halálfélelmet, nagyobb gyerekeim úgyis táborban vannak, két éve nem másztam többköteles utat, de edzeni természetesen edzettem keményen: volt sok boulderezés, húzódzkodás meg kisgerizés is.

Bálint kitalálta, hogy vagy Rax legyen, vagy nézzük meg a Kaffee und Kuchent a Traunsee partján, amihez ráadásul elég sok infót találtunk: 2012-ben soproni srácok mászták és írtak egy hasznos beszámolót, különösen a beszálló megközelítését tekintve: Summit Sport: Traunstein Kaffe & Kuchen 1065m. 7+

Valamint 2016-ban mászta Petri Janó és Vidovics Zoltán – beszámoló író példaképem 🙂 –, akik közül Janó elég sok infót megosztott velünk, tudtuk mikor szálltak be az útba (05:00), mikor voltak a felénél (08:30), melyik hosszban “fejte az expresszeket” (a 7+-ban), illetve mennyi idő volt összesen (11 és fél óra).

Végül úgy láttuk, hogy a Traunsee-nél jó idő lesz szombaton, így ezt a célt tűztük ki. Péntek este érkeztünk, még kihasználtuk, hogy sokáig van világos és megpróbáltuk megkeresni a beszállót. Ebben hasznos segítség volt a soproniak útleírása:

“A parkolóból, a sorompótól indulva a Naturfreundesteig irányába az aszfaltozott úton egy, a baloldalon található kőépületig, előtte ivókúttal (nálunk vízműtelepnek neveznék). Itt – ha a teleppel szemben állunk -, a jobb oldali kerítés sarkánál indul az ösvény meredeken felfelé, végig a patakmederrel párhuzamosan haladva egy kis fedeles pihenő, bámészkodó, amolyan vadászles-féleségig. Innen már nehezebben követhető, inkább csak sejthető a felfelé vezető nyom, de aki gyerekkorában olvasta vagy látta Winnetou történeteit, annak ez a kis nyomolvasás nem okozhat komolyabb nehézséget. Egy pirosra festett oszlop jelzi az ösvény végét, itt az út a patakmederben folytatódik hatalmas kövek között könnyed, rövid, kettes, hármas mászásokkal tarkítva, egy helyen fix kötéllel biztosítva. Az úleírás említ még egy kötelet, de abból mi már csak egy félméteres darabot találtunk. (Sötétben, fejlámpával jó móka.) A patakmeder végénél jobbra fel 4-5 méter mászás, majd keresztül a kőtörmeléken, egy kőbaba jelzi az irányt. Szemben, egy markáns bevágásban indul az út.”

Nekem a Winnetou az egyik kedvencem volt gyerekkoromban, de a vadászlestől felfelé így is eltévesztettük az ösvényt, meredek hegyoldalban, combközépig érő fűben vergődtünk fölfelé. Fejben már számoltam a kullancsokat*… Egy idő után feleslegesnek éreztem a továbbmenést a félhomályban, de Bálint még tovább kommandózott, bár végül a beszállásig ő sem ment fel. Közben elindultam lefelé és megtaláltam a piros tetejű oszlopot, ahonnan kivehető volt az ösvény a vadászlesig. A trükk mindössze annyi, hogy jobbról kell kerülni a vadászlest és a szakadék szélén vezet az ösvény fölfelé.

Késői lefekvés (~11) után korai kelés következett 03:45-kor, majd reggeli, kávé a temus presszógépből és már indultunk is. A beszállást kis nézelődés után megtaláltuk, a kőbaba után jobbra fel kell menni a “markáns bevágásban”, de az első stand csak annak a végén lesz. Elég törős itt a kőzet, vigyázni kell, nekem is sikerült egy húsz kilós darabot lazán letépnem, de nem lett baj (igen-igen, meg kellett volna ütögetnem kapaszkodás előtt). Összességében nem nehéz felmászni a beszállóig, a “kunsztok” nem hosszabbak 2-3 méternél. Bálint kezdte a mászást, 06:20-kor. A nittelés valóban szinte tökéletes majdnem mindenhol, leszámítva hogy az út elején sok a rozsdás nitt, de szerencsére nem láttam Rudi nittes előadását így nem is paráztam rá a dologra. Majdnem mindegyik standból lehet ereszkedni és ezek rozsdamentesek voltak. Bálint bevállalta a második hosszt is, mondván, hogy egy csomó köztest nem is használt fel, minek cserélgessük. Kisebb kövek folyamatosan estek le, erre érdemes vigyázni, illetve volt egy “nagyobb” omlás is, melyet két négylábú hegylakó leszáguldása okozott, de szerencsére elkerültek minket.
Az első pár ötös kellemes bemelegítő, könnyű követni az utat a nittek alapján. A VI+ hosszak durrantósak voltak, kellett kicsit piazolni, az elsőbe sikerült is belecsúsznom másodban, miközben egy elfordult karabineres expresszt próbáltam kiakasztani.
Az első VII- hosszban egy trükkös balra traverz volt a kunszt, húzófogás nélkül kellett egyensúlyozni és kicsit lépegetni, Bálint vacakolt is vele, de legalább nem nekem kellett kitalálnom a bétát hozzá. A második VII- a gyönyörű balra traverz volt, elég jó fogáskészlettel és sűrűn nittelve.

A következő négy hosszt szinkronban másztuk, hogy időt nyerjünk, Bálint vezetett, ebből az utolsó hosszt ebben a formában nem vállaltam volna be, de Bálintnak nem voltak fenntartásai.

Innen már nagyrészt nehezebb hosszok jöttek atlétikus mozgással, elsőként egy tábla hét mínuszért, egy repedés mentén kellett felmászni benne, de jók voltak a fogások. Bálint következett egy hatossal, majd nekem jutott egy érdekes VI-, ahol először jobbra kellett mászni pár métert, majd fel, aztán balra egy bevágásba, ott fel egy kis plafonig, majd balra ki, ez elég durrantós volt és vissza is kellett másznom egy pihenő pozícióba, hogy átgondoljam a mozgását.

Nagyjából itt, a 19. hossz környékén kezdtem érezni, hogy a bicepszem meg a hüvelykujjam töve elkezd görcsölgetni…

Bálint ötöse nem volt nehéz technikailag, de egy dzsuva résszel kezdődött és lazábban volt nittelve, így rossz helyen ment fel, majd meglátta a nittet jóval balra és vissza kellett pár métert másznia.

A következő a hetes hossz volt, aminek a kunsztja egy jókora nyúlással kezdődött egy ferde repedésbe, amit pont átértem, még kicsit feljebb is tudtam mászni, de aztán elfogytak az ötleteim meg az erőm is: befelé dőlő tábla, fogás szinte semmi, lövésem sem volt, hogyan kéne itt felmennem szabadon. Cserébe ment az idő, így megragadtam a közteseket és feltéptem magam. Bálintnak kisebb a nyúlása mint nekem, már a repedést sem érte el annyira, hogy rendesen belefogjon.
Megint ő jött egy könnyű hármasért, majd én egy elég érdekes hatpluszt kaptam – “grossartiger piazriss” a topo szerint (csodálatos piazrepedés). Ez bal oldalamra esett, a tetején megint el kellett travizni balra, de előtte lovaglóülésben tudtam pihenni rajta. A traverz viszont trükkös volt, kisebb, balra tartó fogásokba kellett jól beledőlni jobb kézzel, közben lefelé messze kilépni és megfogni bal kézzel egy húzófogást. Utána még négy-öt méter oldalra könnyűért, majd kicsit fel és ott is volt a stand. Elölmászóként szupernek éreztem a nittelést, de aztán belegondoltam, hogy mi lesz a hátulmászóval, ha kiszedi az utolsó köztest, majd elrontja a kunsztot és az már nem tetszett annyira. Szerencsére Bálint ügyes volt, szóval ez csak gondolatkísérlet maradt.

Bálintnak ismét egy könnyű hossz jutott, nekem meg egy VII- melynek a kunsztja egy balra traverz volt lépésszegény áthajlásban. Ide be volt lógatva az egyik nittből egy csomózott kötél a végén kis hurokkal. Még a kunszt előtt kimentem egy métert balra pihenni egy sarokba, majd vissza és felfelé. Itt elkövettem egy igazi amatőr hibát, ami jól jellemzi a mentálomat: a következő nitt akasztása után beakasztottam egy expresszt a lelógatott kötélbe is, aminek értelme semennyi sem volt, tekintve, hogy majdnem egy magasságban volt így a két köztes, cserébe jól elfáradtam, beleülés lett a vége. Kis pihenés és átgondolás után azt hittem tudom a tutit, de ismét ücsörgés lett a vége. Végül elszántam magam, kimentem balra és addig téptem magam az egyébként nem rossz fogásokon, míg végül a lábamat is fel tudtam tenni valami értelmes helyre. Innen még volt vagy tíz méter hármas-négyes mászás a hosszból, hát azt már nem kívánta a testem. Bálint tanult az esetemből és már úgy ment neki, hogy rögtön megfogta a kötelet és azon rángatta fel magát.

A következő hossz volt a kulcs hétplusszért, ezt Bálint nyerte meg, az elején fölfelé kellett másznia két repedés segítségével, de ezeket már nem éreztük annyira jó fogásúnak, majd jobbra kellett volna piazolnia egy traverzben határozott lépések nélkül, majd fölfelé. Ehhez végül egyikünknek sem volt ereje, cserébe egyik expresszből elértük a következő nittet, így jutottunk fel.

Ezen a ponton már nagyon elegem volt, iszonyú fáradt voltam, rettenetesen fájt a lábam a cipőben, dehát nem lehetett mit tenni, menni kellett felfelé. Vagyis lefelé, mert mázlim volt, a következő hosszban egyesért kellett lefelé sétálnom egy ösvényen. Itt láttunk egy dobozt egy kis barlangban, de nem néztünk bele.
Bálint kapta a következő hosszt VI+ nehézségben, amit szépen és szabadon abszolvált, jobbra felfelé kellett traverzálni, voltak alsós fogások, faltól elvált lábnyi vastag repedés, egész változatos hossz volt. Részemről maradtam a bevált mesterséges mászótechnikámnál, még így is nehéznek éreztem.
A következő a változatosság kedvéért egy VI+ traverz volt balra, enyhén felfelé, mondtam Bálintnak, hogy mássza ő, mert én már képtelen vagyok rá, de aztán rádumált és nem is bántam meg. A legelején volt egy boulderes felállás oldalsó fogásokból, majd egy nagyon pici táblán kellett balra eloldalazni, fogás semmi lépés alig alapon, el tudom képzelni, hogy valaki különösen szereti az ilyesmit, de ehhez már nem volt semmi türelmem, így megint csaltam egyet. A standban kiderült, hogy nézni kellett volna a topot, mert ugyan volt két gyönyörű nitt egymás mellett, de csak 15 métert mászhattam, a topo meg 45-öt írt, külön felhívva a figyelmet a “Zwischenstand”-ra azaz köztes standra. Így Bálint mászta az egyes nehézségű maradék hosszt, de jófej volt és nem fordítottuk meg a sorrendet, így megmászta az utolsó hatpluszt is. A falkönyvet megtaláltuk az utolsó standban.
Ez egy szép tábla volt, jó fogásokkal, viszonylag hosszan és kb. konstans nehézségben, a kunsztja az alján volt, egy balos alsós-oldalsós fogáson kellett annyira kiengednie az ujjait Bálintnak, hogy elérje jobbra fent a következő fogást fél ujjperccel, aztán még küzdött kicsit, hogy pár milliméterrel beljebb tuszkolja az ujjait. Mivel láttam a bétáját és kicsit nagyobb is a nyúlásom, így könnyebben abszolváltam ezt a részt.

20:30-ra értünk fel, majd gyors cuccolás, csúcscsoki, majd az ösvényen a törpefenyők között elmentünk a közelebbi házig, majd a déli ferrátán sétáltunk le. Három és fél óra alatt értünk vissza a parkolóig, nagyrészt fejlámpával. Ezt meg lehet tenni sokkal rövidebb idő alatt is, de én enyhén szólva sem gondolom magamat gyors ereszkedőnek, a végén pedig úgy éreztem hogy egy zombinak is folyékonyabb lehet a mozgása, mint nekem.
Ráadásul az utolsó standban elfogyott a vizem, Bálint ugyan adott valamennyit, de így is erősen kitikkadva értem le az útra, csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt: az ivókút hideg vize! Jókora csalódás volt, amikor végül odaértünk és nem jött belőle víz egy csepp sem, éjszakára bizonyára lekapcsolják.

Összességében ez egy gyönyörű út, sportmászó helyeket megszégyenítően jó nitteléssel, fantasztikus környezetben tudtunk mászni. Végig látszik a Traunsee meg a környéke, ilyen elképesztően szép kilátást mászás közben eddig csak Arcoban meg a Tre Cimén láttam.

Tanulság: mások valószínűleg célzottan edzenek egy 29 kötélhosszas, nehezebb útra, nekünk is ezt kellett volna tennünk, valamint (legalábbis részemről) gyakorolni a mászást ezen a formakincsen.

Praktikus infók: két 60-as félkötéllel másztunk, 15 köztessel, ezek nagy része egyszerű expressz volt. Külön zsákba pakoltunk, fejenként kb. két liter vizet – részemről izotóniás italpor és BCAA volt még benne –, illetve pár szelet édességet vittünk. A parkolóban 30 eurót fizettünk összesen a két éjszakára, az alatta lévő strandon aludtunk kidobós sátorban (elvileg tilos kempingezni, de senki sem szólt ránk). Majdnem egész nap elég volt a rövidnadrág+rövid ujjú póló kombó, de a fal felső részein már öltözködni kellett az erős szél miatt.
A ferrátához érdemes vinni kesztyűt.

* végül csak Bálint vitt haza kullancsot, de ő rögtön egy tucatot!

Néhány kép a mászásról:

Írta: Szabady Péter, 2026. július 15.