A Kundalini ébredése

2017. augusztus 8., Val di Mello

Az Il risveglio di Kundalini (6a+, 10 kötélhossz, 400 m) Val di Mello egyik leghíresebb útja, így adta magát, hogy ha eljutunk Melloba, akkor lehetőleg másszuk meg. Kozma Bálint és Sepsi Örs mászótáboros szervezésben érkezett, én meg a családi nyaralást tereltem a völgy felé. Hétfőn Bálint és Örs bemelegítésként megmászták Egri Győzővel és Valkó Julival a Tunnel Diagonale-t (120 m, 5b), majd hármasban nekimentünk az Alba del Nirvana-nak (180 m, 5c). Az első két kötélhossz egy könnyű, de elég szellősen biztosított reibunggal tette próbára az idegeimet (egybe másztam), a többiben viszont jól lehetett pakolni és gyorsan felértünk.


Falrajz (12-es a Kundalini)

 
Mivel nekem már csak két mászó napom maradt, mert csütörtök reggel terveztünk továbbmenni Julival és a kislányunkkal, ezért elhatároztuk, hogy kedd lesz a Kundalini napja, felkelünk korán és reggel nyolckor elindulunk. Reggel persze kiderült, hogy a legtöbb időjós oldal esőt ígér délutántól, gyanús felhők úsznak a csúcsok körül és mindenki más sportutazni készül, de azért egy óra késéssel mégis elindultunk mondván, ha elkezd esni, legfeljebb visszaereszkedünk.

A fal (Le Dimore degli Dei ~ Az Istenek lakhelye) szerencsére nem esett messze a kempingtől (Ground Jack), így hamarosan már a beszállás alatt álltunk nyolc-tíz méterrel. Itt konstatáltuk, hogy sajnos már csepereg az eső. Sebaj, gondoltuk, felmászunk a beszállásig, ha már idáig eljöttünk, Örsnek amúgy is volt egy sejtése, hogy rendes ösvényen is fel lehet menni, legalább felderítjük. Igaza is lett, de így legalább ki tudtam próbálni az új beszállócipőmet.


Első kötélhossz

Végre ott álltunk az első kötélhossz előtt, a csepergés nem folytatódott, ám a dilemmánk megmaradt, elinduljunk, vagy sem? A meteoblue legtöbb modellje este hattól jósolta az esőt, néhány már kora délutántól. Végül abban maradtunk, hogy kimásszuk az első két hosszt, aztán legfeljebb visszaereszkedünk. Mivel az út az elején cikk-cakkban halad, egy jobb traverz után bal traverz jön, így pont a beszállás fölé fogunk érni, a kalauz pedig egy fát írt standként, annyi megjegyzéssel, hogy frienddel meg kell erősíteni. Ereszkedéshez talán jó lesz anélkül is.
 
Örs vállalta az első hosszt, ami egy szép, kitett traverz volt (5a), reibungos lépésekkel, általában rendes fogásokkal.
A második hosszt én kaptam, szintén traverz, a falrajz szerint ez a kulcs, 6a+-ért. Mint kiderült, a kunszt egy kis fogásos boulder probléma volt, az egész két mozdulat, szögekkel jól biztosítva, a maradék 40 méter pedig egy szuper kényelmes, érzésre hármas nehézségű traverz. A stand tényleg egy viharvert fa volt, kellett mellé egy friend. Közben kisütött a nap, így a folytatás mellett döntöttünk.


Bálint a harmadik hosszban

Harmadik kötélhossz repedése fentről

A harmadik hosszt Bálint mászta, egy gyönyörű repedést felfelé, kézkulcs technikával. Előzékeny korábbi mászók elhelyeztek már benne néhány friendet (ma már nagy részük használhatatlan állapotban és pozícióban van), de Bálint is pakolt bőven. Mivel ezt a hosszt Örs takarította, ezért nekem nem sok dolgom volt a köztesekkel, így piazban gyorsan feltéptem magam Bálint kényelmetlen függőstandjáig.

A negyedik hossz kéményében (5c) Örs kamatoztatta a barlangász tapasztalatait, bár a kaller kiemelte, hogy érdemes minél inkább kint maradni, pakolni csak bent lehetett, így jól befúrta magát a mélyére. Mivel az összes köztest az egyik szálra akasztotta, ezért csak egyikünknek kellett bemásznia, ezért Bálinttal abban állapodtunk meg, hogy én leszek a szerencsés takarító, végtére is barlangásztam valamikor. A zsákokat persze magunk alá kötöttük, de így is izzasztó élmény volt, egyszerűen túl szűk volt ahhoz, hogy a lábunkat rendesen emelni tudjuk, jó fogások sem voltak, szóval rendesen lefáradtam, mire kiértem belőle. Bálint amúgy a felénél kihasználta, hogy nincs semmi a kötelén és ki tudta varázsolni a testét a szabad levegőre.


Örs a negyedik kötélhossz kéményében küzd, Bálint biztosít

Az ötödik hossz az enyém lett, egy könnyű, tagolt kezdés után megint egy kis kéményben találtam magam, ahonnan rögtön piazba kellett kimászni, amit annyira neccesnek éreztem, hogy gyorsan beraktam két köztest egymástól nem messze. A kéményecske után a piaz igazi felüdülés volt, végre nem az összes izmomat kellett feszíteni, hanem csak azokat, amiket amúgy is szoktam, így gyorsan eljutottam a standomig, mely néhány kötélgyűrű volt átvetve egy sziklán egy tagoltabb részen. Nézegettem a falrajzot, végül is elég sokat eljöttem, nehéz is volt, itt egy stand, nem mászok tovább, döntöttem.
 
Feljöttek a többiek, Bálint volt a soros, egy érdekes, traverzes kezdés után ismét piazos részek jöttek, alaposan biztosította magát, lassan haladt. Olyan 15-20 méter után eljutott egy kisebb párkányra, ahonnan már az út elkezdett jobbra kanyarodni. Mivel már csak négy expressze volt, ezért standot épített friendekből és egy ékből, mi meg felmentünk utána. Ekkor derült ki, hogy a feje fölött volt három bomba jó szög, amúgy meg ez lett volna az én standom…


Örs a hatodik kötélhosszban

Örs továbbra a hatodik kötélhosszban

A hatodik hosszban ismét Örs lett az előlmászó. Az indulása kissé technikás volt, ugyanis egy jó darabon vizes volt a fal, ezt próbálta elkerülni, majd ismét piaz következett, de már nem az a barátságos, vállat falnak vető fajta, amilyen eddig volt, hanem ahogy a repedés kanyarodott jobbra, egyre inkább alsósra kellett fogni. Ez talán leginkább valami nehéz tárgy emelgetéséhez hasonlatos érzés, gyorsan elkezdtük fájlalni az alsó hátizmainkat. Örsnek persze eközben pakolgatnia is kellett a friendeket, a fal meg majdnem végig vizes volt, így bár ezt a hosszt 5c-re adta a kaller, egyértelműen ez volt a legnehezebb az egész útban. Az alsó fogásos rész után egy kiugró sziklánál lefelé kellett mászni egy reibung táblán, Örs a mászás sajátosságai miatt ezt toprope tehette meg, majd egy függő standot épített egy szögből egy friendből valamint egy ballnutból.

Hátulmászóként nem okozott nehézséget a hossz, csak kissé lazán vettem, hogy kezem-lábam vizes, aminek meg is lett az eredménye egy kicsúszás formájában, a kötél szerencsére gyorsan megfogott. Amikor a lemászós részhez értem, akkor szólt Örs, hogy ha még kicsit továbbmegyek, akkor találok egy ereszkedő standot, így ha befűzöm a kötelem az egyik mailonba, akkor normálisan tud biztosítani. Ehhez viszont be kellett várni Bálintot, valamint mivel egyszerre csak egyikünket tudta biztosítani testről, ezért elég sok időt eltöltöttünk ebben a hosszban.


Bálint a hetedik hosszban

Ismét Bálint ment elől, egy könnyű, reibungos traverzen (4a) egy egészen kényelmes standba jutottunk (végre le lehetett ülni), itt már gyanúsan sötét volt, amit még az óra állása sem indokolt. A nyolcadik hosszt ismét Örs mászta, reibungos részek váltogatták egymást kisebb letörésekkel 5a-ért.

A következő szakasz az enyém lett, az utolsó 5c egy kitett szakasszal, szerencsére voltak szögek, megint lehetett piazolni, bár már nem volt akkora önbizalmam, mint az elején, majd gyorsan találtam is három szöget, így kistandoltam. Még a kötelet sem húztam fel, amikor ránk szakadt az ég, az esőkabátom az egyik zsákban volt a többieknél, a telefon meg a zsebemben, gondoltam, ennek itt vége lesz, mert egy pillanat alatt bőrig áztam. Feljöttek gyorsan a a többiek, ekkor derült ki, hogy nem is itt kéne standolni, hanem pár méterrel feljebb, persze mindegy volt már.


Bálint a hetedik hossz utáni standban biztosít, Örs mászik

Kis tanácskozást tartottunk, felmerült, hogy maradjunk a standban, vagy keressünk védett helyet a falban, hátha alábbhagy a vihar, meg a villámlás, de egész éjszakára esőt ígértek és már kutyául fáztunk. Végül úgy döntöttünk, hogy inkább fölfelé menekülünk, hiszen már csak egy kötélhosszt kell kimászni, Örs vállalta magára az utolsó hosszt, amelyet 5a/b-re ad a kaller.Szerencsére nagyon gyorsan kimászta, ami hihetetlen teljesítmény volt, hiszen ömlött le a víz a sziklán, rövid ideig még apró jégdarabok is hullottak. Mire elindulhattunk, Bálinttal már teljesen szétfagytunk, remegtünk, de a mozgás átmelegített és kiderült, hogy könnyű reibungot grániton szerencsére lehet mászni esőben is.
 
Este nyolcra értünk fel, gyorsan átvettük a cipőinket, ettünk egy keveset, majd összepakoltunk és elindultunk az ösvényen abban a biztos tudatban, hogy már csak a lemenet van hátra. Fura érzés volt, hogy nem kellett kerülgetni a vizes ágakat, mert vizesebbek már nem lehettünk…
 
Sajnos az ösvény egy idő után egy reibung táblához ért, amin az eső és a sötétség miatt nem próbáltunk meg átkelni, így visszafordultunk, hátha valahol utat tévesztettünk. A következő órában végigjártuk a környék összes kis csapását, patak medrét felfelé és lefelé (miközben a cipőink is megteltek vízzel), valamint megpróbáltunk csak úgy a fák között lemenni, de egyik esetben sem jártunk sikerrel. Visszamentünk a kiszálláshoz, hátha felfelé kell menni, de egy száraz bivakhelyen kívül nem találtunk semmit sem. Amikor ismét visszaértünk a Kundalini kiszállásához, meglepődve hallottuk emberek kiáltásait, ami pont úgy hangzott, mintha keresnének valakit. A kölcsönös válaszadás eredményeképp végül belefutottunk három hegyimentőbe, akik éppen akkor értek fel és valójában minket kerestek. Mint utóbb kiderült, a Rifugio Luna Nascente házból látták a lámpáinkat, amikor az utolsó standban voltunk, és ők riasztották a mentőket automatikusan a vihar miatt. A mentők villámgyorsan lekalauzoltak az ösvényen, megmutatták, hol kell ereszkedni, mivel az esőtől nagyon megáradtak a patakok és egészen a Gatto Rosso hüttéig elkísértek minket. Utólag visszanézve biztos, hogy önállóan nem találjuk meg a levezető utat ebben az időben. Miután felvették az adatainkat (ÖAV+útlevél) mehettünk tovább a szállásunkra. Persze (még egy) fürdésről már szó sem lehetett, mivel a kempinges bácsi minden este fél tízkor zárta a zuhanyzókat.

Összességében a Kundalini az egyik legszebb mászóút volt, amit eddig másztunk, a viharral együtt meg igazán maradandó élmény! A nagyszerű kaland ellenére viszont be kell látni, hogy több ponton felkészületlenül vágtunk neki az útnak. Nem volt megfelelő a sebességünk, olyankor indultunk el, amikor egész nap fenyegetett az eső, valamint a lemeneti útról sem volt megfelelő ismeretünk. Ezek az elemek önmagukban még nem növelik számottevően a kockázatot, viszont a megérkező viharral megfűszerezve hirtelen olyan helyzetben találtuk magunkat, ami könnyen rosszra fordulhatott volna a legnagyobb óvatosság ellenére is. Végül a hegyimentőknek köszönhető, hogy nem kellett teljesen átázva a hegyen tölteni az éjszakát.


Szabady Péter

Felszerelés: félkötelekkel (kékeszöld és sárgászöld), két kis hátizsákkal, egy éksorral, friendsorral (0.1-4 Camalot) és ballnut-sorral másztunk.

Edzés: hétköznap Tardoson és Kecske-hegyen készültünk VI+-os, illetve nehezebb utak szériázásával, valamint Bálint és Örs a Tátrában, én meg Arcoban másztam trad utakat.

/Szabady Péter, Sepsi Örs, Kozma Bálint 2017. augusztus/