Félelem és rettegés a homokkövön

/A Félelem és reszketés c. vígjáték után szabadon 🙂 /
2017. május 17 – 21., Szász-Svájc
 
Mielőtt megtapasztaltuk volna a homokköves mászást, sok emberrel beszélgettünk már róla, és mindig valami fura csillogást véltem felfedezni az emberek szemében, miközben azt mondták: “ez teljesen más lesz, majd meglátod”
Nem tudtam mire gondolnak, de most már értem. És azt is hogy nehéz átadni, és ami a legjobban leírja, az tényleg annyi: EZ TELJESEN MÁS
Azért megpróbálom a lehetetlent, leírom benyomásaimat, gondolataimat, érzéseimet, amik a 4 napos homokköves mászótábor alatt átjártak.

Éjfél körül érkeztünk meg Szász-Svájcba, ahol az volt a terv, hogy egy szikla tövében bivakolunk=szabad ég alatt alszunk
Igazából már ez is megadta az alap hangulatát az elkövetkező pár napnak, ahogy álomra hajtjuk fejünket egy áthajlás alá, ami védelmet nyújt ha netán eleredne az eső, majd reggel kinyitjuk a szemünket és elénk tárul az előző este sötétbe burkolózó csodás táj, mintha a Gyűrűk ura bármelyik jelenetébe csöppentünk volna az éjszaka folyamán.

És ez a mesevilág csak fokozódott…

ilyen körülmények között, teljesen ráhangolódva a környezetre vette kezdetét az ismerkedés az itteni homokkövekkel. Leírni nehéz, inkább a kép beszéljen helyettem, amerre a szem ellát ilyen kis tornyocskák magasodtak ki az erdőből, csodás kis formáikkal, hol kerek kis puklikkal, hol fodros, éles mintázattal tarkítva.

na és akkor a mászás:
homokkövön nem szabad fém eszközöket használni, ezért nincsenek nittek. nulla, semmi. köteleket/hevedereket tömködsz a sziklába ahova tudsz, de ezekbe leginkább bele sem pihensz, úgyhogy bele esni meg pláne nem szeretnél. És sokszor 10-15 méteren keresztül nem tud semmit tenni az ember.
Na és itt szól közbe az agy.
Az alapfokú homokköves tanfolyamon a tanulókkal kimondottan olyan utakat mászunk, ahol sokszor méterenként lehet rakni jó köztest, így ezen utak biztosítása megfelelő. Természetesen homokköveken is – ahogy más kőzeten is – előfordulnak olyan utak, ahol ritkábban lehet köztest rakni, de ezt a jobb kalauzok jelölik és nem alkalmasak tanfolyamos utaknak.És ezért van, hogy azt mondják a homokkövön újra kezd mászni az ember (mindegy hányas fokozatnál tart már, itt újra a III-as utakkal kezdi) . És próbál felépíteni egy olyan mentális stabilitást, ami jó alapot ad ahhoz, hogy mászás közbe ne azon agyaljon, hogy mikor akasztott utoljára, és az elkövetkező x méteren nem lesz rá lehetősége.
És ez volt az amivel szembesülnöm kellett, hogy ez a gyengém. Sokszor paráztam, sokszor féltem, sokszor mély légzésekkel kellett visszarántanom magam a realitás talajára, hogy egy olyan falon vagyok, amit bőven képes vagyok “uralni”.
Nem mindig sikerült…
De sokszor mégis.
Utolsó nap egy mentális kihívás elé állítottam magamat. Volt egy út, viszonylag könnyű, III-as, nyitott fogásokkal, 25 méter körül, és azt kell róla tudni, hogy nem lehet benne akasztani. Semmit. Fel kell mászni, a tetejére. Kötelet viszel, de csak azért, hogy le tudj ereszkedni. Tudtam, hogy ezt nekem találták ki, nekem és a paráimnak. Úgyhogy miután elhessegettem összes rémképemet, hogy hogyan fogok lezakózni erről a IIIas útról, nekivágtam.

A választott út nem tanfolyamos út, a tanfolyamos saját választása volt, oktatói jóváhagyással és felügyelet mellet mászta.

Hatalmas elhatározással, ami már az út feléig sem tartott ki. Amint tapasztaltam, hogy ezek bizony tényleg nyitott fogások (nekem meg az a gyengém) rögtön kezdtek bekúszni a gondolatok. Mély levegő, mantrázás, rövid pihenő, majd továbbmászás. Az út háromnegyedénél a szél támadt fel, azonnali para-lehetőséget kínálva mentális kétségeimnek. Újabb pár perc légzés és koncentráció, valamint ész érvek felsorakoztatása, hogy soha életemben nem fújt még le szél a szikláról (na jó Tátrában télen odébb rakott néha picit, de az 120 km/h-s volt, ez pedig itt max. 20 körül lehetett)
Miután megküzdöttem ezekkel a kis démonjaimmal felértem a szikla tetejére, és hatalmas boldogságot éreztem. Vicces, mert tényleg másztam már meg nagyobb sziklákat, sőt hegyeket, sokkal nehezebb fokozatban, de ez itt mégis egy olyan győzelem volt, amire abban a pillanatban a legbüszkébb voltam. Az agyamat győztem le, a kételyeimet, a paráimat.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ennyi volt, most már megküzdöttem velük, tudom, hosszú az út, de felvettem a harcot. És vicces, mert homokkő előtt én nem is tudtam hogy vannak ilyen paráim. Nincs tériszonyom, imádom a magasságot, a kitettséget, mégis a mentális vizsgán most kicsit megbuktam.
De legalább látom miben, és hova tudnék fejlődni
Challenge accepted!

…és félre értés ne essék, nem csak ezt adta nekem a homokkő, hanem egy csodavilág érzését, gyönyörű formákat, csodálatos kilátásokat az egyes kis tornyocskákról, tépőzárszerűen tenyeremhez tapadó, a láb alatt mindig megtapadó sziklaképződményeket.
Kijelenthetem, szerelem lett ez. Minden nehézsége ellenére egy csoda, amit azt gondolom mindenkinek meg kell élnie.
Homokkőre fel emberek! Megpróbáltam, de a végére mégiscsak azt gondolom, leírhatatlan egy csoda ez. <3

/Mezei Csilla 2017. május/

Translate »