2025. április 26 – május 4., Korzika

Két évvel ezelőtt egy beszámolóban már bemutattam ezt a varázslatos hegységet, de hátha elfelejtettétek, nos mi meg úgy alakult, hogy ismét errefelé tévedtünk. Há’ most mit csináljak ha a hajó amire Bastia van írva, tényleg Korzikára visz?
Pethő Gábor és én egy füstbe ment túrasí trip kiváltására április elején úgy döntöttünk, ellátogatunk Korzikára mászni. 9 napunk volt rá április és május határán, amiből 4 nap a szigetre való eljutásra és hazajutásra ment el. Az 5 teljes napunkat ami a szigeten adatott igyekeztünk kihasználni amennyire csak tudtuk.

Nem akármilyen pihenés a hajón

Április 27-én este 6 órakor értük el Korzika partjait, majd azonnal száguldottunk délre, hogy még világosban vessünk egy pillantást a Bavella gránit csúcsaira. 2022-es Zsoltival való korzikai kalandozásaink után ismét autóban alvós tripre készültünk, így az éjszakát hol-máshol, mint a bavella völgyének egyik parkolójában töltöttük.
Másnap reggel némi vacillálás után végül az Alexandra (6b 7kh) nevű utat vettük célba. Talán ez az egyik legkisebb beszállóval rendelkező fal a környéken, mégis egy óra mire az ember a kezdéshez ér. Bozótharc és mászás, semmi több.

Ezt már beírhatjuk kötélhossznak?

Végül is hamar meglett, majd Gábor kezdte is a mászást. Első hossz 6a+, nem nehéz mert itt minden tapad mint a veszedelem. Nem is emlékszünk már rendesen a kötélhosszokra, nincs egy állandó stílusa egyiknek sem.

Az Alexandra első hossza, hát van erről szebb fotó is…

Boulder-problémának tűnő tafonik, repedések, táblák és sloperek nehezítette felállások váltják egymást méterenként. Kötélhosszai nem egyszerűbbek mint 6a, de a nehézség nem teljesen konstans. A sloperes formavilág helyenként nagyon jól elszórakoztatott minket a felfelé vezető úton.

Boulderes pillanatképek

A csúcson bevártuk a falban szerzett német cimborákat, majd együtt vágtunk neki a leútnak. Egy ereszkedések tarkította száraz gullyban való lemászásról van szó, ami vizes volt az előző napi esőzések miatt. Egy kis kicsúszást és néhány morgolódást követően visszaértünk a kocsihoz. Tökéletes melegítő út ez errefelé. A völgyben nem igazán találni ennél egyszerűbb utat, szóval én jó szívvel ajánlom, mint „ismerkedek az itteni gradekkel” út.
Itt még nem állt meg a napunk. Német cimboráink lelkesen velünk tartottak canyoningolni, miután egész lejöveti út alatt duruzsoltam nekik, hogy jöjjenek, mert kihagyhatatlan program ha erre járnak. Neoprénjük nem volt, így csak egy csúszásra csatlakoztak. A mi késő délutáni canyoningolásunk a purcaracciában a végére egy neccesebb fordulatot vett. A víz nagyon, de hogy nagggggyon hideg volt és nem elég hogy átfagytunk de ránk is sötétedett. Eleinte szürkületben majd végül vak sötétben bujkáltunk ki a fák között a kocsihoz. Sajnos vízhatlan zsák híján semmi elektronikus eszközt nem tudtunk magunkkal vinni, meg kicsit el is ment a matek egy beszorult kötél lecibálásakor, így hát örültünk a fejünknek mikor kiértünk sikeresen a vaksötét erdőből.
Hulla fáradtan és még annál is éhesebben öltözködtünk a kocsinál este 10-kor. Éjszakára a Bocca di Larone hágó túloldalán, a Bavelláról a tengerhez vezető út egyik leállójában aludtunk. 29-én reggel sok-sok tötymörgés után ismét felautóztunk a völgybe és az elefánthát ismétlésére készültünk. A beszállót nem kellett keresni, minden rendben ment, hála az előzetes ismereteknek. Égett a combunk már rendesen a felmeneti úton, nem feltétlen volt pihentető az első nap. Elértük a fal alját, ahol a Le dos de l’elephant (6b+ 9kh) és a szomszédos nehezebb út a Jeef indulnak.

Az elefánttá változás szertartása

Mi az előbbit másztuk. Az út egyből egy szellősen nittelt 6a+-os konstans táblás crimpes hosszal kezdődik, ami mind elölben Gábornak, mint nekem hátul szép kis falat volt. Rendesen hangulatunkba rakott minket, innen nem is volt megállás a csúcsig.

Lassan akaszthatsz Gábor! de csak lassan…

A Korzikai Klasszikusok című beszámolómban részletesen le van írva az út, most ezt nem fogom megismételni. Második mászásom alkalmával lehetőségem adódott a másik elölmászós osztás szerint mászni, így most a nehezebbik Gábor feladata volt. Legutóbbi bavella trip óta fejlődtem, sok tapasztalatot szereztem, úgyhogy az út már nem volt annyira ijesztő, de minden amit a ’23-as beszámolóban írtam az igaz.

Én elölben megbeszéltem a második kötélhossz kulcsával, hogy most majd ne vitatkozzunk annyit, hogy felmehetek-e. Felengedett

Gábor a kulcshosszra vetett első pillanatai

Fellélegzés egy szép hatosban

A hát. Most is izgultam de acélos magaviselettel haladtam felfelé

Gábor szorgalmasan jön, már-már rohan utánam az utolsó méterek előtt

Kisfiam menj le szépen a boltba és hozzál nekem hurkát, DENEVÉRESET!!!

Nagyon jól másztunk, 4,5 óra alatt csak úgy felröpültünk a kötélhosszokban. Sokat időztünk a csúcson, azt a panorámát magunkba kellett szívni.

Öröm, boldogság

Ez a cipő újonnan jött Gáborral a Bavellára. Elefánthát=csiszolópapír

A leereszkedés komplikációk nélkül zajlott, akárcsak a faltól az autóig tartó út. Este gondoltam mielőtt aludni mennénk megmutatom Gábornak a hágót. Itt fent a col de Bavellán leparkoltunk, tettünk egy gyors sétakört és észrevettünk valamit… Valamit ami sokat könnyített volna a Zsoltis tripen is és ami ezt az utazást egy új dimenzióra emelte. LEHET VADKEMPINGEZNI A HÁGÓBAN!!! Vagyis ez így picit túlzás, de megtűrik a főszezonon kívül a hágó egy parkolójában a bivakot. Csupán egy kis bibi akadt. Ez a parkoló egy 30 méteres szutyok szar úton érhető el. Vízmosások, gyökerek és kövek állják a mászó útját, de óvatosan feljutsz anélkül hogy kinyírd a kocsit. Itt egy zöldellő mezőn állnak a kis lakóautók és esti órákban bizony már sátrak is. Ez az utolsó hely az egész hegységben ahol megtűrik a vadkempinget. (Az előző éjszakánk helyét, nemtetszésüket kinyilvánítva eltorlaszolták földkupacokkal másnapra.)
Többé kevésbé pihentető éjszakánk volt a kocsiban, majd reggel a napkelte melengető sugaraiban fürödtünk felnyitott csomagtartó ajtóval. Még hogy nem fürdik az ember egy ilyen tripen, jó vicc…

Nem kimondottan rossz hely ez

Április 30-án egy pihinapot tartottunk, mert még egyszer egyikőnk sem lett volna hajlandó felállni egy semmi lépésre a csípője magasságába. Fürödtünk a tengerben, napoztunk gránittömbökön a homokos parton, várost néztünk és fagyiztunk, estére pedig visszatértünk a hágóba.

Nem kell sokáig keresni itt az álomszép strandokat

Az egész utazást másokkal való újdonsült „barátságok” ölelték át, nagyon jó hangulatot adott. Itt sem voltunk egyedül, Eric – egy helyi mászólegenda – környékezett meg minket pár jótanáccsal. Nagyon jóban lettünk vele, megmutatta magát a guidebookban amint az egyik fotón mászik, mesélt az utakról, a Bavelláról, megtudtuk, hogy a legtöbb út nittsűrűsége szerinte: „ohhh it is good equipment, it’s not bad equipment, it’s good equipment.” Ja. Gondolom. Mint az általunk gyöngyszemként emlegetett utak igaz?

Eric

Hosszas beszélgetés után végül aludni tértünk. Másnap a klasszikus 6b+-os U Haddadnak estünk neki. A beszállója meglepően egyszerű, az út startja egyértelmű.

Belsős poén

A kötélhosszok nagyon szépek és nem is nehezek.

Mint azt mondtam

Gábor megint denevérnek hiszi magát

A falat egy hatalmas tafoni szeli ketté ami egy kis sziklacsúcsról nyújtózkodva átmászható 6b+ nehézségért. Ez egy nagyon rövid hossz eszméletlenül gyönyörű formákkal és mozgással. Tiszta, egyértelmű, mozgós.

Kitett mesevilág a gomba kalapján

Itt úgy döntöttünk, hogy a fal legszebb kombóját másznánk, és kívánjuk a nehezebbeket, így nem a saját utunkon, hanem az Omerta-n fejeztük be. Ez négy 6a-6b hossz innen a csúcsig, amik tafonikon és függőleges falakon haladnak. Az utolsó előtti 6b hossz gyönyörű. Két közepes friend kell az útba, mert itt van egy nittáv amiből muszáj lefaragni.

Táncolj!

Nagyon jót másztunk ezen a falon, itt akár nyáron is lehet, mert árnyékos marad sokáig.

Siess mert a kanyonban kihűl a víz

Délután estefelé természetesen kanyonba mentünk. A polischellu vad, ugrásokkal tarkított vize várt. Szétröhögtem a fejem a bénázásomon az egyik ereszkedésemben, amikor is fejjel lefelé jöttem le a hatalmas vízsugárban. A kanyon végén a katapult csúszda ekkora vízzel hatalmas élmény volt. Este várt ránk Eric és a hágó, illetve találtunk egy olasz párost akik – talán a mi ráhatásunkra – másnap elefántot másztak.
Másnap az utolsó teljes napunk virradt ránk a hágóban. Gábor ezeket a reggeleket a függőágya melegéből nézte végig, míg én húztam a bőrt a kocsiban.

Aláírom, ez napfelkelte

Sikerült mászni szép utakat a völgy északi és déli oldalán is, így már csak a hágó maradt, hogy a szikla diverzitását kihasználva harapjunk mindenhonnan egy falatot. Itt a Pilastru di l’alba nevű falra másztuk a klasszikus U Cumpulu (6b 4kh) utat. Eddigi útjainkkal szemben ez már trad volt, de remekül biztosítható. Friendekre kevésbé, kötélgyűrűkre annál inkább szükség van.

Gábor mászik a kulcshosszban, mi tagadás gyönyörű

A csúcsra érve úgy döntöttünk ráereszkedünk egy gyönyörű, gigantikus tafoni áthajlásra, hogy megnézzük miféle út mehet ott föl.

Olyan ez mint a csillagos ég. Ha jobban megnézed, még sokkal több tafonit találsz

Felnéztünk a falra, megálmodtuk merre menjünk fel, kötélgyűrűket is láttunk benne elvétve, úgyhogy elindultunk. 3 szép kötélhosszt másztunk, eszméletlen formavilágban a csúcsra. Kongtak a papírvékony gránitlemezek, amiken óvatosan felosontunk, így nem annyira nehéz, de nagyon kalandos mászást tudtunk magunk mögött.

Meddig hívhatjuk a lukas zoknit zokninak – paradoxon

Lefeleúton egy cragnél még mászott Gábor egy utat, méterenkénti nitteken, hogy megtudja itt milyenek a gradek. A konklúzió a következő: A multipitchekben van, hogy meglepően finomak, van hogy reálisak, itt picit nehezebbek voltak a számozások.
A hágóban zöldellő mezőn napozva a távcsövünkön át kémleltük a messzi elefánthátat, amint azon az olasz barátok épp annak utolsó kötélhosszát mászták.

Mozizunk

Végig néztük amint kiszállnak a hosszú táblából, majd dobtam nekik egy gratuláló üzenetet, amire válaszul a következőt írták: Finally we understood what you meant about “unforgettable experience”. Especially enjoyed the distance between bolts 7m, felt so much tickling nerves. Összefoglalva: szerintem élvezték a srácok.
Ezután búcsút mondtunk Ericnek, a Bavellának, és útra keltünk Korzika északi része felé. Útközben arra jutottunk, hogy a hajó csak másnap reggel 8-kor indul, addig próbáljunk meg felmászni a sziget csúcsára, a 2706 méteres Monte Cintora. 1400 szintes túra ez aminek este 10-re értünk kocsival a parkolójába. A híres GR20 egy szakasza vezet fel, sejtettük hogy nem lesz egyszerű terep. Mászásnak még nem neveznénk, de semmiképp nem sétaút, helyenként láncokat fogsz, helyenként kapaszkodsz fel a hegyoldalban, amiből sokat nem láttunk így az éjszaka közepén. 700 méter szint után a túránk sajnos véget ért, tekintve hogy összefüggő hómező borította a hegy magasabban fekvő részeit, nálam meg csak egy lyukas félcipő volt. Hozni kellett volna túrasít…
Hulla fáradtan az autóban majd a hajón szundikázva teltek a következő órák. Hazafelé még egy szünetet tartottunk Velencében, aztán hazaértünk síkföldre.
Korzika egy szerelem, egy örök vágyakozás és egy végtelen kalandokat rejtő hely a szívem egy féltve őrzött csücskében. Most sem hagyott cserben.

Mászók: Pethő Gábor – Szántó Levi

Írta: Szántó Levi, 2025. június 30.