Még a 2019-es dolomitos túránkra néztük ki Szabady Petivel a Tofana di Rozes déli falán vezető 600 méteres Constantin-Apollonio utat. Idén tavasszal újra eszünkbe jutott, és igen határozott célként merült fel bennünk a két VII+ és VII nehézségű plafon szabad átmászása. Az Excelsior alpesi trad pályázatának keretein belül útiköltség támogatást nyertünk, melyért nagyon hálásak vagyunk. A munkahelyen is szerencsés helyzetben voltunk, mivel mindketten el tudtuk intézni, hogy amint stabil jó idő lesz indulhassunk.

Egy csütörtöki nap, július 7-én indultunk el tíz napra. Jól bevált taktikánk szerint kezdésnek terveztük be az elsőként kiszemelt utat. A Dibona házhoz való megérkezés után egyből benéztük az út vonalát, ami a második kötélhossz után 400 mérten keresztül egy enyhén jobbra tartó egyenes repedést követ, majd balra kitraverzál a falból a pillér oldalán lévő vályúba. Este kilenc körül aztán sorra beindultak a kézi kávédarálók, így biztosak voltunk abban, hogy másnap nem leszünk magányosak a falon.

Reggeli fényáradatban a Tofana di Rozes

A hosszú nappalok miatt megadtuk magunknak azt a luxust, hogy a nap első sugaraival érjük el a beszállót, így körülbelül negyedik kötélpartiként indultunk egy szlovák páros után. Emiatt sajnos esélyünk sem volt a saját tempónkban mászni. A harmadik hossznál még tettem erre egy próbát, aminek meg is lett az eredménye: negyed óráig álltam terpeszben egy bevágásban várva, hogy a kettővel előttünk lévő elhagyja a helyszínt, és végre tudjam akasztani valahová a kötelet.

Várakozás közben

A következő 150 méteren szerencsére meglódult a szerelvény, melynek az első plafon állt útjába. Itt ismét némi várakozásra kényszerültünk, amíg a többség átlétrázta a plafont. A fiatalabb szlovák mászó boldogan onsight-olta a kulcs részt, úgyhogy próbáltam minden mozdulatot ellesni. Előre akasztás, visszamászás, majd pihenés után igyekeztem gyorsan feltépni magam. A kimászásnál a bal kézkulcs túl hatékonynak bizonyult. Hiába erőlködtem, sajnos nem tudtam szabadulni belőle. Két opciót láttam: perecelek, vagy lendületből rárabolok a következő szögben lógó kötélgyűrűre. Hát, az utóbbit választottam… Peti csendben felszaladt utánam a zsákkal.

Szlovák barátunk prezentálja az első plafont

Két mászósabb hatos után ott álltunk a következő tető alatt, és kicsit csodálkozva láttuk, hogy a jó képességű szlovák mászó sem tudta átmászni A0 nélkül. Egy kellemetlen, csúszós falon kellett feljutni az áthajlást is keresztező repedés bal oldalára, beszúrni egy friendet a plafonba, majd áttáncolni alatta jobbra, ahol be lehetett állni a kimászáshoz. Sajnos a traverzben Peti cipője lecsúszott egy szinte márványos lépésről. A kötél egy méteren belül fogott, ő mégis felordított, ugyanis esés közben bal lába beakadt egy kiálló kőtömbbe, ami felrántotta. Megkísérelte a továbbmászást, de nem tudta terhelni, azt mondta telefonáljak… Ezalatt beért minket egy későn indult olasz páros, akik közölték, hogy szívesen tovább mennének. Mikor elmondtuk, mi történt, egyből felajánlották, hogy kimentik a cuccainkat, adtak tippet, hogy merre érdemes menekülnünk, és már ott sem voltak. Eközben Petit rábeszéltem, hogy próbáljon meg leereszkedni hozzám. Szerencsére ezzel nem voltak gondjai, úgyhogy az utunkból kiereszkedve elértük a fal egyharmadánál lévő hatalmas párkányt. Ezen jobbra kisétáltunk 100 métert az első és második pillér közötti vályúig, ahol már egy épített ereszkedőpályán tudtunk távozni. Épp felszedtük a kötelet, amikor jókora puffanást hallottam. Felnéztem, és egy hűtőszekrény méretű füstfelhőt láttam kb 500 méterrel fölöttünk a vályúban. Ordítottam Petinek, de már nem volt időnk hová menni, pattogtak mindenfelé a kövek. Egy fej méretű darab csapódott be közvetlenül mellém, és vége. Mai napig nem értjük, miért ide építették a menekülési utat. Hamar leevickéltünk a turista útra, ahonnan még Petinek is kényelmes volt a séta a parkolóig. Nyilvánvaló volt, hogy Petinek orvosra van szüksége, sportolni nem fog tudni egy darabig, és aznap már semmi értelme hazaindulni. Így másnap reggel, egy sikertelen mászónap után, a nyakunkban tíz nap jó idővel rettentő szomorúan nyomtam a féket a szerpentinen. A vezetésben ugyan Peti nem tudott segíteni, de a mászótárs keresésben igen. Ketten legalább tíz embert megkerestünk, ki lenne hajlandó következő nap visszajönni velem, de végül nyilván el kellett engedni. A megkeresettek közül Ambrus Bendegúz volt az egyetlen, aki komolyan gondolta, hogy ha nem is másnap, de kijönne velem a Dolomitokba.. A túrát nem akartam elengedni, de Peti nem tudott már a nyáron csatlakozni, egyrészt mert költöztek, másrészt pedig a falon szerzett húzódása nagyon lassan kezdett javulni.

Bendegúzzal egyeztetve nem maradt sok lehetőségünk. Szeptember első hete volt az egyetlen közös metszet a programunkban. Az időjárás előrejelzés nem volt túl parádés, egy-két használható nap után egész napos esőzéseket mondtak. A hőmérséklet hidegebb, a nappalok sokkal rövidebbek, de cserébe vége a nyári vakációnak, kisebb tömegre számíthattunk.
Utunk egyből a Tofana-hoz vezetett. Az 5:20-as kelés, és 7 órás beszálló jó döntésnek bizonyult, ráadásul teljesen egyedül másztuk aznap az utat. Igyekeztük hamar felpörgetni magunkat, és ahol csak lehetett, koppra másztuk a kötélhosszakat.

Tátongó mélység

A múltkori A0 miatt az első tetőt kikértem magamnak, és a repimászó kesztyűvel kicsit megtámogattam a komfortérzetemet. Elképzelésemmel ellentétben mindent ugyanúgy csináltam mint a múltkor, csak a kimászáson könnyedén át tudtam fordulni, így hamar fent voltunk a standban. A következő két hosszt Bendegúz behúzta egyben és rendkívül nagyvonalúan átengedte a második kunsztot is. Közben kiderült, hogy másfél órás előnyben vagyunk a múltkori próbálkozáshoz képest, így nagy valószínűséggel kiérünk a délutáni eső előtt.

Bendegúz a másik plafon felé tart

A kopottas falon óvatosan felkapartam, beszúrtam a friendet a fejem fölé, majd ment a matekolás, honnan nem szeretnék lecsúszni. Többször nekifutottam a jobb traverznek, de nem sikerült a plafon alatti repedésbe beleállnom, alig értem csak el, így mindig visszamásztam balra a pihenőbe. Teljesen elpukkanva lógtam a kötélben, és próbáltam valami használható lépést keresni. „Egy uccsó próba…” mondtam Bendegúznak és indultam a bal oldali no hand szerű pihenőből. Magasra lépés a homályba, el se hiszem, de tart. Ebből átértem a plafon fölötti nagy fogásra. A fogás mellett valami azonosíthatatlan vaskampó leverve, benne csüngő gombolyag, próbáltam a legkevésbé gázat megakasztani. Balra kicsit feljebb egy hatalmas fogás, le kéne duplázni, de már jön is el a láb, kilendülök, következő lendületből is csak egy igénytelen térdtámaszra futja, de fönt a láb csípő fölött, és kint is vagyok. Bendegúz nem tökölt ennyit, rá is fogott véletlenül a vaskampóra, majd mutattam neki a sötét, kissé vizes kéményt: „tiéd!”.
Masszív küzdelem következett. Az áthajlásba torkolló kémény palacknyak-szerűen végződött, Bendegúznak pedig többször is neki kellett futnia, hogy tovább tudjon jutni. Én már a kéményben is nehezen mozogtam a hátizsákkal, néhány próbálkozás után végül az expresszért nyúltam.

„Piklibe”

Még három kötélhosszt másztunk az egyre barátságosabb kéményben. A fal bal széle felé már szemerkélő esőben traverzáltunk, majd az út végéhez elraktuk a kötelet.

A kiszállásnál, háttérben a Cinque Torri

Délután 4 körül járt az idő, így Bendegúz javaslatára evés és fotózás után elindultunk a Tofana di Rozes csúcsa felé. A Punta Marietta fölötti nyeregből nem volt kedvünk szintet veszíteni, így beleálltunk a vízfolyásokkal teli, törmelékes északnyugati oldalba. Kellemetlen traverzálás, egy gyors csúcsfotó, és már indultunk is lefelé. A vacsorát még világosban kezdtük.

Esti panoráma

Másnapra javasoltam meglátogatni a Sella csoportot, de most Bendegúz választotta a Piz Ciavazes deli falán a Grosse Micheluzzi 415 méteres VI nehézségű utat, aminek jellegzetessége a fal közepén egy 110 méteres, 4 kötélhosszra bontott traverz.

A traverz eleje…

…és vége

Meglepően kompakt, oldott kövön másztunk, leginkább az oszolyi szikla kopottságát juttatta eszünkbe. Viszonylag gyorsan fel is értünk, de egy gyenge esőt azért kaptunk a lejövetben.

A következő napokra bizonytalanabb időt jósoltak, így visszagurultunk a Cinque Torrihoz.

A híres torony

Első útnak a klasszikus Dimai Direktet (VI+, 180 m) választottuk, és sikerült is elsőként indulni a népszerű bevágásban. Kicsi torony nagyon szép konstans mászással, a vártnál több fix ponttal.

Bendegúz visszakacsint

Az utolsó ereszkedés után egyből elszaladtam a nyugati falhoz szemügyre venni a Via Olga (V+, 100 m) bevágását, amit már vagy öt éve kinéztem magamnak.

Szabad a sarok

Egy igazi élménymászás volt, szinte gondolkodás nélkül lehetett pakolni a friendeket.

Félúton

A csütörtök délutáni eső már hajnalban kopogott az autón, úgyhogy visszaaludtunk, majd bementünk Cortina-ba. Épp a pizzéria felé tartottunk, amikor egyszer csak kitisztult. Egymásra néztünk, hátra arc, és már nyomtuk is a kövér gázt a meredek úton. Felkaptuk a cuccot, és célirányosan mentünk Bendegúz választott útja, a Franceschi (VII, 130 m) alá. Bendegúz ügyesen kitolta a két kunsztos áthajlást az első hosszban.

Masszív kezdés a Franceschi-ben

Egy küzdős bevágással, majd egy hetvenes kötélhosszal fent is voltunk a torony tetején. A lemenő napsütést a nyugati falon, két sport úttal élveztük ki. Ezúttal már a fenti parkolóban aludtunk.

Péntekre a hely leírások szerinti legszebb klasszikusát, a Finlandiat (VII-, 125 m) néztük ki a korai eső elé.

Derengő célunk

A hosszú bevágás valóban élvezetes volt, és a következő két hosszban is voltak még érdekes kunsztok.

Hívogató sarok

Egy izgalmas ereszkedéssel jutottunk le a torony nagy hasadékán keresztül, ezúttal viszont derekasan megáztunk. Mivel a hétvégére javuló idő volt kilátásban, nekiláttunk átköltözni a Tre Cimehez. Rövid mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy a fizetős út előtti parkolóban alszunk.

Reggel egy órán belül fent voltunk az Auronzo háznál, majd siettünk is tovább a Cima Piccolissima felé, ahol a Cassin (VII-, 350 m) volt a kiszemelt utunk.

Reflektorfényben a Cassin út

A viszonylag rövid kötélhosszak miatt kettesével szinte végig egybe másztuk őket, így a két kulcshossz egyben elég kimerítőre sikerült.

Kapaszkodós kezdet…

…és folytatás

A csúcson egy kedves jégszitálás fogadott minket, de a panoráma bőven kárpótolt.

Mászás után egyből el is indultunk hazafelé egy vasárnapi Rax-os mászás reményében, de ezt már tényleg elmosta az eső. A főváros túlzottan nem hívogatott minket ellentétben Novoszádek Petivel, aki a frissen felújított Csókakőre keresett mászótársat. Így hát a vértesi várfal árnyékában igyekeztünk visszarázódni a hétköznapokba. Utólag visszagondolva pedig rendkívül szerencsések vagyunk, hogy mind a hat nap sikerült kiváló utakat mászni a Dolomitokban.

Kozma Bálint