Két út a Monte Colodri-ra

2017. október 19-23., Arco, Excelsior-tábor

A Monte Colodri Arco egyik ikonikus hegye, mindössze egy kis hágó választja el a citadellától. A Sarca völgyi sziklamászás bölcsője, igazi hegymászós élményt nyújt a függőleges, kitett falaival, valamint a kitűnő kilátással a lenti vidékre. Az első útját, az Umberta Bertamini-t Ugo és Mario Ischia, Giuliano Emanuelli és Fabio Calzà nyitották 1972-ben, ezt aztán olyan klasszikusok követték, mint a gyönyörű Barbara, vagy a Brunello Sommadossi 1975-ben. Ez utóbbit már régóta kinéztem a kallerban lévő remek kép miatt, a nehézsége pedig pont jónak ígérkezett: 300 méter trad mászás, legfeljebb hetesért.
Már csak Kozma Bálintot és Sepsi Örst kellett meggyőznöm, ami nem volt egyszerű, mivel Bálint egy hosszú, öt csillagos utakból álló listával készült a hétvégére, a Sommadossi meg csak három csillagos a márványossága miatt. Végül kitartásom meghozta gyümölcsét és péntek délelőtt a beszálló alatt álltunk, a srácok láthatóan buknak a klasszikus utakra.

Kép: Kozma Bálint

Sommadossi
Az Arco kemping előtt parkoltunk, a praktikus út a beszálláshoz a California pizzéria felőli felmenetel lett volna, nagyjából a Massi di Prabi alsó tömbjénél kell a kitaposott ösvényt jobbra elhagyni egy kisebb csapáson a korhadt falépcsők felé. Mi persze tettünk egy kis kitérőt, de legalább jól átmozgattuk magunkat.
Az első hosszt ötpluszért Örs vállalta, pár méter mászás után egy füves párkánynál balra kanyarodik az út, bevágás, illetve piaz technikával is lehet mászni, mikor hogy. Mivel több másik útnak is ez az első kötélhossza, ezért szinte a Kecske hegyen éreztük magunkat, még hátulban is volt egy-két izgalmasabb mozdulat. Persze ez is relatív, mert amíg Örsre vártunk, megjelent egy késő középkorú bácsi, aki gyorsan felhúzta a mászócipőit, köpött kettőt, majd eltűnt az útban.
A második, szintén ötpluszos hossz az enyém lett, egy érdekesen kanyargó, kb. másfél méter széles, impozáns kőszalagon kell felmászni, amit lehet elegánsan, két oldalról fogva a sziklát és ügyesen lépegetve, meg úgy is, ahogy én mentem fel, vajúdó fóka mozgással. Stand a szalag tetején, itt már elég jó kilátás lett volna, ha nincs akkora szmog.

Sommadossi második kötélhossza a “kőszalag” Sommadossi második kötélhossza fentről

A következő (3.), hatos nehézségű kötélhossz a standból jobbra fölfelé indult, de nem teljesen egyértelmű, cserébe kissé lehasználtak a fogások, így Bálint pár perc áthajlásban való erőlködés után inkább beleült. Kis gondolkodás után végül áthúzta magát a kunszton, majd egy rövid sétát követően a következő hossz bevágásának elején standolt egy nittbe, amit néhány saját eszközzel erősített meg. Mi már végignézve Bálint bétáját, gyorsan átlendültünk a kérdéses részen.
A könnyű bevágásban Örs mászott előre, majd a standba szerencsére beépítette a kedvenc hexüket, így azt már nem kellett tovább cipelnem.
A kulcshossz az enyém lett, hatplusz-hetesért, bő negyven méter mászás. A standból kicsit fölfelé, majd balra kellett haladnom, majd fölfelé egy alaposan szétvarrt repedésben. Elődeink olyan sok szöget és nittet hagytak hátra, hogy kénytelen voltam utánozni az amerikai friend tologatós technikát: ha beraktam egy expresszt, sokszor nyújtózkodás nélkül ki tudtam venni az alatta lévőt, így végül nem fogytak el a közteseim. Technikailag egy befelé dőlő, ujj beszorításos, forgatásos technikával mászható repedés a kulcs, hosszú, fárasztó, de nincs benne különösebben nehéz mozdulat, aki szereti Kecske hegyen a Faékest, annak ez sem fog gondot okozni. A tetején kissé törős kőzeten kell eltraverzálni balra egy fához (itt már nincsenek fix köztesek), viszont túl magasra másztam, így a fa helyett a következő hossz bevágásába építettem a standot.

Örs és Peti a Sommadossiban (Kép: Kozma Bálint) Bálint a hatodik kötélhosszban (Sommadossi)

Ezután Bálint vezetett egy rövid kéményes bevágásban, pakolnia sem kellett, mert jó helyen voltak a nittek. A stand egy kis tisztáson volt, ahol elköltöttük szerény ebédünket.
A következő, rendkívül élvezetes szakaszban a gyönyörű, a vörös, a sárga és a ferde bevágásokat testvériesen elosztottuk, és hűen reprodukáltuk a kalauz inspiráló fényképét. Az utolsó köztes stand egy jókora plafon alatt van, innen jobbra kell traverzálni az utolsó kötélhosszban. Egyébként ez egy variánsa (Variante Ferrari-Dalponte) az útnak, az eredeti egy susnyás bevágásban megy fel, de az évek alatt ez lett a “hivatalos” befejezés. Kalandvágyók felcipelhetnek magukkal trepnit, mert a standból indul egy mesterséges út is a plafonon keresztül.
A nyolcadik hosszt megint én másztam elől hat pluszért, egy bevágást a változatosság kedvéért, a második felében piazoltam egy jót, de lehetett volna ügyesen lépegetni, ahogy Bálint tette.
A kilencedik hossz Bálinté lett, egy tényleg gyönyörű, terpesztős bevágás hatosért, reprodukáltuk is gyorsan a kalaúzban lévő képet.
A tizedik hosszt Örs mászta volna, de elcserélte velem, így neki is kijött végül a két nehéz rész. Négyesért kellett felmennem egy bevágásban, nehézsége nem nagyon volt, legfeljebb az, hogy 10 méteren volt az első köztes, de itt már a szikla is kellően tapadt, így gyorsan felmentem odáig. A stand egy jókora plafon alatt van, innen jobbra kell traverzálni az utolsó kötélhosszban. Egyébként ez egy variánsa (Variante Ferrari-Dalponte) az útnak, az eredeti egy susnyás bevágásban megy fel, de az évek alatt ez lett a “hivatalos” befejezés. Kaland vágyók felcipelhetnek magukkal trepnit, mert a standból indul egy mesterséges út is a plafonon keresztül.
A befejező, tizenegyedik hosszt Örs mászta hatosért, a traverz utáni trükkös fellépés a kulcs mozdulat, a mászó már eltűnik, de a cipőit még sokáig lehet nézegetni.
 
Összességében egy nagyon szép, klasszikus vonalvezetésű út volt, talán csak a szmogos idő rontotta kicsit az összképet.

Bálint a kilencedik kötélhosszban (Sommadossi) Örs a tizenegyedik kötélhosszban (Kép: Kozma Bálint) Bálint az utolsó kötélhossz traverzében (Sommadossi)

Umberta Bertamini és Barbara
A Colodriról két lejöveti út van: egy via ferrata mely az Arco Campinghez visz, vagy egy kényelmes sétaút a hegy túloldalára a St. Maria di Laghel kápolnához, innen könnyen be lehet gyalogolni az óvárosba, de kocsival is megközelíthető.

Péntek este új mászó partnereket kellett keresnem, mivel Bálint és Örs szombatra a Diedro Martinit (600 m, VI+) tervezték, amit már másztam tavasszal. Koós Sándor és Miletics Marci vállalkozott, hogy velem másznak, így gyorsan megbeszéltük, hogy az Umberta Bertamini pont jó lesz, 300 méter, hatos nehézség. Mondjuk nem volt nehéz rávenni Őket, mert az előző éjszakai kb. 10 órás vezetés, illetve a 16 kötélhosszas Rita mászása után egy fél pohár bortól totál szétcsúsztak.
Három éve már másztam a Barbarát, mely tulajdonképpen a Bertaimini egyik variánsa, az első öt kötélhosszuk megegyezik, a Barbara jobbról kerüli a Colodri híres sziklaképződményét a “Király arcát”, a Bertamini meg balra, a tarkó mögött megy fel. Este aztán kitaláltam, hogy akár mászhatnánk a Katia Montét is, hiszen kicsit nehezebb és csak az első hosszát másztam, mert az megegyezik a Sommadossival. A srácoknak ez is megfelelt, kimásolták a kallerből a falrajzot és késő délelőtt ebbe szálltunk be.
Sanya vállalta az első hosszt, de végül nem tetszett neki, mondván, ha ezt V+-ért adják, milyen lesz a VII-es, így mentő ötletként bedobtam, hogy legyen mégis a Bertamini, rendes falrajzunk ugyan nincsen, de valamit sikerült letöltenem a netről, meg amúgy is a felét már másztam, élénken él az emlékeimben, nem fogunk eltévedni…
Átsétáltunk hát a Bertamini beszállásához, ismét Sanya kezdett, egy ötpluszos mini áthajlás után egy fához standolt ki.
A második hosszt én vállaltam, kicsit meglepett a következő mini áthajlás, egyrészt nem emlékeztem rá, hogy itt legutóbb bármi nehézség lett volna, másrészt a falrajz szerint kettes nehézségű volt, én meg majdnem beleültem. A stand egy jókora karika volt, egy elég kényelmetlen helyen, a következő hossz bevágása alatt. Elég fura érzés volt nekem, hogy emlékeim szerint annak idején én másztam a második hosszt és az egy kémény volt, de bíztam benne, hogy talán jó helyen járunk. (Utólag kiderült, hogy az első hosszt két részletben másztuk és az én áthajlásom is V+ volt.)
Innen Marci ment tovább a bevágásban, fel a következő karikáig, ez a hely már ismerősebb volt. Az út balra felfelé folytatódott, egy alaposan kikoptatott falon hatosért, egy nittel, ezt Sanya mászta előre, berakott még egy-két köztest a falba. Kellemes láncos stand várta fent, ez csak a legutóbbi években kerülhetett ide, itt-ott még lógtak kötelek is a falban, jelezve, hogy még itt is épülnek új utak.
A negyedik hosszt (az egyszerűség kedvéért innentől a hagyományos topo szerint számozom) én másztam, jobbra fel egy rámpán negyven métert kellett mászni egy kis toronyig, négyesért, majd annak a tetején várt a karika. Innen el lehet travezálni jobbra egy repedés mentén, vagy fel lehet menni egyenesen egy hívogató nittsoron is. Legutóbb, amikor Labival másztuk az utat, sikerült jól kiszúrni magunkkal, ugyanis a falrajz nem volt teljesen egyértelmű, így mi a nitteket választottuk, ám mint kiderült, az a Zanzarához tartozik és alaposan meghaladta az akkori szintünket.
Nem baj, most okosabbak leszünk, világosan látszott is a netről szedett falrajzon, hogy innen egy nagyot kell traverzálni hatosért, majd egy bevágásban felmászni. Alapos falrajz volt, látszott, hogy mindössze egy szög és egy nitt lesz a hosszban.
Marci vállalta a feladatot, pár méter után el is tűnt a szemünk elől, csak a megkönnyebbült sóhaját hallottuk, hogy kiért a nehéz részről. Innentől csak vártunk, vártunk, adagoltuk türelmesen a kötelet, kiment a fele, majd még egy kicsi, amikor végül lestandolt, már alig hallottuk. Utána másztunk, pár méter után láttuk is a nittet a fejünk fölött, itt kellett volna felmenni, de a kötél követte tovább a repedést. Hamarosan kiértünk a lekoptatott részről, itt már a szikla rendesen vágta az ujjainkat, voltak mozgó kövek, a hegy jóformán szűz részén jártunk már! Marci egy masszív fához épített függő standban várt minket, innen egy könnyű bevágásban lehetett felmászni, ezt Sanya vállalta.
Amikor felértünk, persze már tudtuk, hogy messze kimásztunk az útból, így megpróbáltam szerezni egy falrajzot telefonos segítséggel Ruditól, közben meg valahogy visszajutni az útba.* Szerencsére egy könnyű baltraverz (kunszt: szeder ritkítás) után ott álltam a Barbara első hosszának elején, a hatalmas repedés alatt, ha még lemásztam volna három métert, akkor pont abba a standba kerültem volna, ahol a két út szétválik. Mivel már csak két óránk volt sötétedésig, a Bertaminit nem ismertük, a Barbarát meg már másztam, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább ez utóbbit másszuk tovább.

Sanya a Barbara első hatosában

Hatodik hossz, hatosért, Marci mászta előre, gyönyörű trad mászás, egyenesen fel a repedés mentén 35 métert, fix köztes egy darab nitt. Lelkére kötöttem, hogy ne standoljon a nittbe, ahogy mi tettük annak idején, fel is ment a gyűrűig.
A hetedik hosszt ismét én másztam, szintén trad, 35 méter, tovább a repedés mentén, talán két fix köztes volt az útban, meg beraktam még egy éket, kellemes atletikus mozgása volt, egészen fel a Király koronájáig.
A nyolcadik hossz egy könnyű jobb traverzzel kezdődik, majd egy kis szurdokba kell felmászni. De, hogy ne törjön a kötél, Sanya inkább lestandolt egy fához. A praktikában az is benne volt, hogy az idő szalad, s nem akartunk benézni már semmit. Innen Marci mászott tovább, ötösért, fel a kis szurdok végében lévő beszorult kőtömbig, ezen van a gyűrű, pont elfértünk rajta hárman. Itt úgy néz ki, mint ha lehetne jobbra és balra is menni, de a nittek balra vezetnek, meg emlékeztem is erre a részre, mint ami jó nehéz volt három éve, akkor hátulba másztam, most gondoltam előlben fogok szépíteni. Persze közben teljesen sötét lett, még az előző standban felvettük a fejlámpákat.
Szerencsére az út építői is érezték, hogy ez a szakasz, bár csak hatosra adják, nehezebb, mint a többi, ezért viszonylag több nittet helyeztek el benne. Piaz technikával próbálkoztam, de a fal elég csúszós volt, azt a kevés lépést pedig, amit lehetett volna használni, fejlámpával nem találtam meg elsőre, így belepihentem a kötélbe. Másodjára már kiment, végül egy hosszú, füves traverz végén standoltam egy kőtömbhöz, meg egy kis fához. A topo szerint valahol elmentem egy stand mellett, de igazából nem hiányzott.
Így az utolsó kötélhossz csak pár méter mászás volt, amit Marci nyomott ki, négyesért.

Fent megcsodáltuk az éjjeli Arcot, de sajnos még mindig szmog volt, majd lesétáltunk a kápolnához, ahová Kata értünk jött kocsival. Tanulságként, három év annyira megszépítette az emlékeimet, hogy sokkal könnyebbként emlékeztem erre az útra, de még mindig megkéri az árát.

*Felmerült még, hogy kövessünk felfelé egy szimpatikus nittsort, de szerencsére nem tettük, ugyanis annyit sikerült kideríteni azóta, hogy feltehetően a “Red Aragosta” úthoz tartozik, melynek nehézsége 7c+, topoja meg nem fellelhető.
 
/Szabady Péter 2017. október/

13-as a Sommadossi, 20-as a Bertamini és 21-es a Barbara
Sommadossi falrajz A netről szedett Bertamini falrajz
Translate »