A magashegységek világa

Ha azt halljuk: hegymászás, akkor nem szeretett edzőhelyünkre, a kecske-hegyi kőfejtőre, valamennyiünk mászóiskolájára, Oszolyra vagy éppen a “könyörtelen” Kisgerecsére gondolunk, mégcsak nem is a Raxi-Alpokra vagy a fenséges Finale Liguréra. Egy olyan hely elevenedik meg a szemünk előtt, ahol autónktól sok órányi gyaloglással juthatunk el a menedékházig vagy a beszállásig, mély, keskeny völgyek fölé hatalmas falak, pillérek emelkednek, a csúcsok merészen szöknek az ég felé, s megszeppenünk a hatalmas méretek láttán.

Talán éppen közeli “kedvesünk”, a Magas-Tátra jut eszünkbe elsőként, melyet a világ legkisebb magashegységeként is szoktak aposztrofálni. Kőzete, a gránit jellemző anyaga a fiatal lánchegységeknek, előnyös tulajdonságai révén közkedvelt a mászók körében. A Tátrában – kis mérete ellenére – a vertikális távolságok jelentősek: több száz méteres meredek sziklafalakkal (legnagyobb meredélye a Wéber-csúcs Német-létra által kettészelt északi fala, mely több mint 1000 m magas), keskeny, csipkézett gerincekkel, merészen felszökő tornyokkal találkozunk. Sajátos, külön világ ez: manók, trollok, ogrék lakják. Komarniczki Gyula találó címet adott kalauzának: A Magas-Tátra hegyvilága. Komoly méretű bevágások, horhosok is vannak itt, melyekben nyáron is megmarad a hó. Télen a Tátra hó- és jéglepelbe burkolódzik, ilyenkor válik igazi magashegységgé, a hőmérséklet gyakran -20 fok alá csökken, metsző szél fújja arcunkba a havat, a hegyoldalak eljegesednek, és gyilkos erejű lavinák zúdulnak alá. Igen jó iskola volt ez a cseh, a szlovák, sőt a magyar Himalája-mászók számára. Több helyütt látszik a jégfolyamok eróziójának a nyoma, de a “tettesek” már rég a világóceán habjai között ringatóznak.

Ha a sarkok e különös követeivel szeretnénk találkozni, az Alpokba kell utaznunk, ahol számos, tekintélyes méretű, hasadékokkal szabdalt gleccser vár ránk. A jégfolyam meghatározó tényezoje a magashegységek arculatának: fenséges, lenyűgöző – és sokszor veszélyes. A hasadékok gyakran rejtettek, a hóhidak időnként leszakadnak, a jégtornyok ledőlnek. A hegymászóknak megfontoltan, nagy körültekintéssel kell mozogniuk a gleccsereken, s ha hasadékos a terep, kötelet kell használniuk. Az Alpok a hegymászás bölcsője, innen származik az alpinizmus nemzetközi kifejezése. Érdekes, hogy Dél-Amerikában andinistának hívják a hegymászót. Az Alpesekben jelentősebbek a méretek és a távolságok, mint a Tátrában, magasságánál fogva pedig az örök hó és jég hazája (kb. 3000m fölött). A magasságnak más jelentos hatása is van a hőmérséklet csökkenésén kívül: a levegő exponenciális ritkulása. Az oxigénhiány rontja az ember teljesítőképességét, a vizsgálatok szerint 100 méterenként 1 %-kal. A szervezet az életfolyamatok fenntartásának érdekében alkalmazkodik az új körülményekhez, ennek a rendkívül bonyolult folyamatnak a legfontosabb eleme a vér oxigénszállító képességének a növekedése (a teljes akklimatizációhoz mintegy másfél hónap szükséges). A Mont Blanc (4807m) csúcsán nagyjából feleannyi, míg 8000 méteren harmadannyi levegőt találunk, mint a riviérán. A 2500 méteres magasságot tartják a magashegyi betegség megjelenési küszöbének. A magasság hatása több óra után, legjobban pedig éjszaka jelentkezik, ezért van az, hogy a felvonókkal hirtelen fölemelkedő turisták vagy síelők ezt csak kevéssé érzékelik. A hirtelen 2500-3000 méterre vagy még magasabbra emelkedo emberek jelentős részének légszomjjal, fejfájással, étvágytalansággal, alvászavarokkal kell számolnia. Ezek a magashegyi betegség enyhébb tünetei, azt jelzik, hogy szervezetünknek nem hagytunk elég időt az alkalmazkodáshoz.

Ha tovább emelkedünk a Monte Bianco szintjénél, lassan elérjük azt a magasságot, amelyet élettani határnak neveznek. Ez 5300 méter környékén húzódik, s az emberi szervezet akklimatizációjának felső határa, mely fölött állandó hipoxiával kell számolnunk. Tartós élet csak e magasság alatt lehetséges. Innentől folyamatosan szigorodnak a körülmények. Az ún. halálzóna kb. 7800 méter fölött kezdődik, itt az oxigénszint már annyira alacsony, hogy a hegymászó állapota néhány óra alatt válságosra fordulhat: tüdő- és agyödéma alakulhat ki, mely könnyen halált okozhat. Egyes mérések szerint az emberi teljesítőképesség felső határa 9300 m. Egy hegycsúcs magassága azonban igencsak viszonylagos – már ami az oxigénszintet illeti. Az egyenlítőn és nyáron nagyobb, míg a sarkok felé és télen csökken a légnyomás, így az oxigénmennyiség is. Még egy adott hegycsúcs esetében is nagy a szórás: lehet, hogy valaki az egyik nap “8600-ért” mássza az Everestet, míg valaki másnap “9000-ért”.

Az oxigénhiányon kívül más nehézségek is adódnak: a kiszáradásnak az a fő oka, hogy az ember légzésszáma sokszorosára emelkedik, s az igen száraz magashegyi levegő minden kilégzéssel “kicsal” némi nedvességet a tüdőbol. Ennek következtében rengeteget kell(ene) inni, 7000 m fölött már kb. napi 5 litert. A hóólvasztás pedig elég lassú és fárasztó művelet ilyen magasságokban, s a neheze még csak azután következik: meg is kellene inni az elkészült löttyöt, melynek rendszerint elképzelhetetlenül émelyíto íze van. A száraz levegőnek azért van egy előnye is: rosszabb hővezető, mint a nedves, így nem veszítünk annyi hőt.

Az alacsony hőmérséklet a metsző széllel társulva megnöveli a fagyásveszélyt, a szervezet e téren pedig “maga ellen” dolgozik. Az akklimatizáció során megnőtt vörösvértest szám miatt a vér besűrüsödik, ezáltal romlik a vérkeringés a hajszálerekben, így a végtagokban is. Általános kihülés esetén pedig a szervezet a létfontosságú szervekbe pumpálja a vért, mintegy feláldozva a végtagokat.

Az ibolyántúli sugárzás – köszönhetően a fölöttünk lévő légkör ritkaságának és a hó nagy fényvisszaverő képességének – rendkívül erős a magashegységekben. A napsugarak beesési szögének növekedése tovább fokozza az UV-veszélyt. Földünk nyolcezresei Észak-Afrikával vannak egy “magasságban”, azaz egy szélességi körön, a Kilimandzsáró, a Mt. Kenya, a Csimborasszó és a Cotopaxi pedig szinte az egyenlítő mentén emelkedik.

A szervezet működésének romlásáról már szóltunk. A táplálék hasznosulására 5-6000 méterig tarthatunk igényt, efölött már csak a rend kedvéért eszünk, de 7000 m után már ritka vendég az étvágy. Ennek köszönhető, hogy a mászók 10-15 kilót is fogyhatnak egy komolyabb expedíción. Fizikai képességeink csorbulásán túl elménk működése is tompul. Agyunk az oxigénhiány következtében nem képes a megszokott működésre: a gondolkodás lelassul, nehézkessé válik, olykor nem képes az ember józan döntéseket hozni. Egy-egy tragédia mögött gyakran ez az ok áll.

Földünk legmagasabb hegyei között nemcsak a vertikális, hanem a horizontális távolságok is hatalmasak: napokat, néha 1-2 hetet kell gyalogolni egy-egy nagy hegy lábáig, majd további heteket kell eltölteni az akklimatizációval és a táborlánc kiépítésével.

Ezekben az országokban általában nincs hegyi mentőszolgálat, így a helyszínen lévő expedíciók tagjaiból kell megoldani egy mentést. 6000 méter fölött azonban rendkívüli erőfeszítést és – a tereptől függoen – 5-10 embert igényel egy akció. Az ún. halálzónában a mentés lehetősége a 0 felé közelít. Egyes országokban vészhelyzetben lehetőség van a hadsereg helikoptereit igénybe venni. A helikopteres mentés azonban csak kb. 6000 méterig lehetséges (a ritka levegő miatt), és a pilóták nincsenek hegyi mentésre kiképezve, így csak egyszerű terepen vállalják a landolást. A légibázisok egyébként is sok órányira vannak a helyszíntől, és a kórházak többsége sem a leghívogatóbb…

És mégis, sok ezer kilométerre hazánktól, otthonunktól, családunktól, megszokott környezetünktől, a biztonságtól, sok ezer méterrel a tenger szintje és az élet virágzó színtere fölött, egy szélsőséges, élettelen, veszélyekkel teli világban is megtalálhatjuk a helyünket, s talán közelebb juthatunk ahhoz, amit keresünk…