Egy hideg téli napon, mikor valamelyik mászóteremben vergődtünk a “szebbnél-szebb” boulder problémák közepette, két kunszt között Benya megkérdezte, hogy csatlakoznánk-e angliai mászómissziójához?
Anglia?? – Kérdeztem csodálkozva. – Dehát nincsenek is ott hegyek, meg hát az időjárás sem a napsütéses órák magas arányáról híres.
Április 29-én indultunk a hajnali fapados járattal. Az izgatottságtól alig tudtam elaludni, így nehéz volt a reggeli felkelés. A repülőn annyira kevés volt a hely, hogy a térdem a 2 és fél órás út végére már elviselhetetlenül fájt. Amint megérkeztünk a lutoni reptérre már indultunk is autót bérelni, némi adminisztráció, kukacoskodás és hájas deposit után már az M1-esen száguldottunk északra. Úticélunk Hathersage volt, egy kis falu Sheffield mellett.
Délután 1 óra körül érkeztünk meg a Thorpe farmra. Nagyon gyorsan ledobáltuk cuccainkat és már húztunk is ki a közeli Stanage szikláihoz, hiszen gyönyörűen sütött a nap és Angliában meg kell becsülni az ilyen időt .
Az első tapintás…., már a parkolóban megérintettem a grit-et. Érdes mint a csiszolópapír, egészen hasonló mint a homokkövek Drezda mellett, de jóval keményebb. Itt lehet fém eszközöket használni (és ziát is ami azért néha jól jön). Veszettül tapad, hacsak nincs nagyon kilépve/fogva. Talán mondhatom, hogy kicsit olyan mint a gránit és a drezdai homokkő keveréke. A formációk is Szász-Svájcra emlékeztetnek, keresztbe-hosszába repedések, reibungok, kémények, és persze bálnahát a legtöbb kiszállásnál.
Egészen este 9ig másztunk, csakúgy habzsoltuk a szebbnél szebb utakat, már az első nap leharcoltuk magunkat. Jövőre kicsit óvatosabban fogunk kezdeni. Mászás után tecsó, főzöcskézés, dumálás, sörözés, lecóírás majd alvás következett a kicsit aprótermetű emberekre méretezett ágyakon. Szállásunk korábban istálló volt, kacsák és bárányok laktak ott néhány évvel korábban.
Hathersage a Peak District nemzeti parkban található, ez Egyesült Királyságban azon kevés területek egyike, melyek nincsenek teljesen beépítve. Errefelé az emberek leginkább állattartással foglalkoznak, rengeteg birkával és tehénnel találkoztunk. Az utak mentén kisebb kőkekrítésekkel elválasztott parcellákon legelésznek az állatok, számítani kell rá, hogy a beláthatatlan kanyar után egy birka állja utunkat. A sziklafalak mellett is jellemző a birkaszar de ez nem zavar senkit, mert ha belelépsz annyira nem baj, ugyanis nem tapad rá a cipőre, hacsak nem egészen friss.
Másnap Burbage, harmadnap Curbar szikláit koptattuk. Általában nem sok emberrel találkoztunk a falaknál, egyáltalán nincs zsúfoltság a mászóhelyeknél, ez alól kivétel talán Stanage és Frogatt. Bár Frogatton éppen hétvégén voltunk és pont volt valami tanfolyam is, Stanage meg egyszerűen gyönyörű (két méterenként sorakoznak a jobbnál jobb utak). Szóval világviszonylatban nem túlzottan népszerű mászóhely, ennek oka több mint valószínű az, hogy egyáltalán nincsenek nittelt utak. Jól csinálták ezek az angolok, egy nittet sem engednek, igazuk is van, hiszen gondoljunk csak a német homokköven a kötél által kikoptatott barázdákra, meg a mélytányérrá erodált lépésekre. A nittek már pedig vonzzák az embereket. A 12 nap alatt egyetlen egy nittre emlékeztető dolgot találtam egy torony tetején, ahonnan nem lehetett máshogyan leereszkedni.
Ha valaki idelátogat akkor viszont az időjárásra érdemes felkészülni, de nem az esőre, az nem érdekes. Sokkal inkább a szél, az viszont néha nagyon erős tud lenni, és a legtöbb mászóhelyen nincs szélárnyék (ez alól kivétel talán Cratcliffe). Stanage-en például csak úgy tudtunk ereszkedni, ha szabályosan ledobtuk teljes erőből a kötelet. Ugyanis olyan sebes volt a sziklaperemen átbukó szél, hogyha csak egyszerűen leejtettük a kötelet, akkor az pillanatok alatt visszajött. A szélhez párosul a reggeli 5 és a délutáni kb 10 fok, szóval könnyű megfázni,de nem baj, mert a szél kifújja helyettünk az orrunkat. A heves légmozgásoknak nyilván az angliai éghajlat és a domborzat sajátossága az oka. Képzeljünk el egy fennsíkot ami egyszercsak egy 5-15 méter magas, néhány km széles részen letörik és egy völgybe csap át. A völgy felől jövő légtömeg felemelkedik és a peremen bukik át, a hatás olyasmi, mint ami a Magas-Tátra gerincein érezhető. Az erős szélnek viszont van egy hatalmas előnye is: egy kis napfénnyel pillanatok alatt megszárítja a sziklát. A korábbi bányaként funkcionáló Millstone-on ezt ki is használtuk: egyik nap elkapott minket egy szép kis zivatar, majd kisütött a nap, fél óra múlva megint másztunk.
A 12 napból összesen kettő telt mászás nélkül, pont jól jött a két teljesen esős nap az 7. és a 8. napon, hiszen addigra már mindenki lukasra mászta az ujjait. A lukas ujjakról leginkább a boulder kunsztok tehettek. (Mert bizony nagyon sok és szép boulder is van a grit sziklákon.)
Összefoglalva nagyon kellemes 12 napot töltöttünk a Peak District-ben, 9 különböző mászóhelyet látogattunk meg. Aki itt tervez mászást vigyen magával 1 db félkötelet (ez a legtöbbször elég, alig van 30m-nél magasabb szikla), jó sok friendet egészen a legnagyobb méretekig (többször használtuk az 5-ös és a 6-os Camalotokat is), egy jó éksort (bár az éksort ritkán használtuk, de azért kellett), néhány hevedert (120cm-es jól jöhet a beszorult kövek meghurkolásánál). Emellett jól jött még a speciális repedés mászó kesztyű is, így nem kellett hosszadalmasan kötözgetni a kezünket. Ez a kesztyű egy vékony gumi felület, mely a kézfejre illeszkedik rá, ezáltal védi azt a kisebesedéstől és a fájdalomtó (itthon is kapható több mászóboltban is). Viszont engem sokszor zavart, ugyanis egy kicsit gátolja a kézfej mozgásszabadságát (pl egy ökölrepedésben beakadhat a széle és akkor nehezebb megtalálni a jó kulcsot), de többnyire azért inkább használtam mint nem, mert puhány vagyok.
Írta: Márton Gábor
